Neked adom a napot

Író: Jandy Nelson
Cím: Neked adom a napot
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428

Történet egy nem hétköznapi, kamaszodó ikerpárról, akik életük egy-egy szakaszában csak a művészeten keresztül tudják kifejezni magukat, és már nagyon hamar szörnyű tragédiákat kell megélniük. Noah és Jude életét két idősíkon követhetjük végig, két nézőpontból. Az egyik szál a 13-14 éves Noah, a másik pedig a 16 éves Jude története. Persze a szálak összefonódnak, egyik nélkül nem élne a másik, ahogy az ikrek is szétválaszthatatlanok.

Az év elején sok helyről hallottam a könyvről, a többség nagyon pozitívan nyilatkozott róla, a molyon is kitűnő az értékelése, így én is megvettem. Sokáig állt a polcon és várt, míg belekezdtem. Először meg is ijedtem tőle, nem tetszett, nem tudtam vele azonosulni, azt hittem, megint egy túlhypolt YA könyv, amihez én már "öreg" vagyok, el kell fogadni, búcsút kell vennem a műfajtól.

Hogy mik voltak a problémáim? Először már maga a stílus sem tetszett, túl kusza volt, sokszor nem is értettem, mi jár ennek a Noah-nak a fejében. Persze a srác nem mindennapi, mondhatni meglehetősen különc figura, de még így is túlzásnak éreztem ezt a nagy összevisszaságot, ami a lelkében és az agyában dúlt. Másodszor maga a módszer: végy egy kissé különc, társai által elnyomott, de külső szemlélőként még abszolút szerethető, önbizalomhiányos fiút. Neee, már megint? Nem állítom, hogy túl sok könyvet olvasok ebből a műfajból, de amikbe mostanában belefutottam, és agyon vannak sztárolva, azok mind valami hasonló figurával operáltak. (Ld. Egy különc srác feljegyzései) Persze ahhoz, hogy egy könyv különleges legyen, kell bele valami különleges elem is, de nekem kicsit sok volt.

De aztán szépen lassan belefolytam én is a történetbe. A szerkesztési módja, hogy két idősíkon követhetjük végig az eseményeket, nagyon tetszett, és bár közben nagyjából Noah-val is megbarátkoztam, végig jobban tetszettek Jude történetei, a 16 éves korukban játszódó események. Itt a kedvenc karakterem Guillermo, a marcona szobrász volt, aki gyűjtötte maga köré a hozzá hasonlóan lelki sérült embereket.

A történet is érdekes irányt vett, bár voltak benne kihagyhatatlan(nak tűnő) klisék, és kiszámítható események, de végig lekötötte a figyelmemet, hogy hogyan simulnak majd el a gyerekek lelkében dúló viharok, és hogyan tudnak majd a helyzetükhöz képest normális életet élni.

Sajnos, mint nem egy könyvnek már, a vége nem sikerült jól. Ahhoz képest, hogy 420 oldalon keresztül bonyolítja az írónő a szálakat, a végén annyira gyorsan fel- és megold mindent, hogy az utolsó oldalon értetlenül kaptam fel a fejemet. Ennyi volt? Kár, hogy elfogyott a lendülete, a türelme vagy az ötletei, de ha kicsit kidolgozottabb lenne a "Befejezés" rész, nem maradt volna bennem hiányérzet. Illetve miért nem merik felvállalni az írók, hogy nem minden történet, vagy legalább történet szál vége happy end? Miért kellett itt is mindenkire 20 oldal alatt hirtelen kitörő boldogságot erőltetni?