Tüskevár

Író: Fekete István
Cím: Tüskevár
Kiadó: Móra
Kiadás éve:1960
Oldalszám: 346

Tüskevár. Ez a szó minden magyar gyereknek és felnőttnek ismerősen cseng. Csak az előjel kérdés. Van akiben pozitív, van akiben negatív érzéseket kelt. Nem végeztem ez ügyben átfogó közvéleménykutatást, de azt hiszem a könyv jóhírét a kötelező olvasmány volta rontja el. És nem azért, mert rossz könyv lenne, persze ízlések és pofonok, nem tetszhet mindenkinek, hanem sok gyerek már eleve leírja magában azokat a könyveket, amiket irodalomórán kötelező elolvasni. Én mondjuk világ életemben könyvmoly voltam, úgyhogy mindig örültem az ilyen "könyvajánlóknak", és el is olvastam minden kötelezőt. De a Tüskevárral való kapcsolatom talán nem is negyedik osztályban kezdődött, hanem korábban.

Általánosan elfogadott tény, hogy könyvekből készített filmadaptációk általában gyengébbek, mint a könyv volt. Ez a Tüskevár esetében nincs így, szerintem mindkettő zseniális alkotás, egy fantasztikusan megírt könyvet tökéletesen átültettek a képi világba, gyönyörű felvételekkel, és parádés szereposztással. Talán én hamarabb is láttam a filmsorozatot, mint hogy a könyvet olvastam volna, és ez örökre megpecsételte a jó viszonyunkat. Régen minden nyári szünet rendszeres programja volt, hogy levetítették a tv-ben, mi pedig évről évre végignéztük a tesómmal és a mamámmal.

 

A könyvvel is ugyanígy vagyok. Nem csak akkor olvastam el, amikor kötelező volt, hanem pár évente előveszem, mindig nyáron, hogy elmerülhessek kicsit a nyárban, nosztalgiát ébresszek magamban a gyerekkor és a nyári szünet iránt.

A történetet nem akarom hosszasan elmesélni, hisz mindenki ismeri, és úgysem a konkrét történet, hanem a berek világa az, amibe el kell merülni ahhoz, hogy élvezzük a könyvet. A könyv főszereplője Ladó Gyula Lajos, osztálybeli ragadványneve szerint Tutajos, aki a nyári szünetet nagybátyjánál töltheti a Kis-Balaton partján. De nem is csak egy vidéki faluban nyaralhat, hanem hetekre kiköltözik Matulával, az öreg csősszel a berekbe, ahol szépen lassan, észrevétlenül a kajla, ábrándos kamaszból fiatal felnőtté érik, megerősödik, megkomolyodik.

A könyvet olvasva mindig elfog a vágyakozás, hogy bárcsak nekem is részem lehetne ilyen élményekben. Szeretem a természetet, szeretek kirándulni, megismerni az állatokat, növényeket. Ugyan se horgászni, se evezni nem tudok, de Tutajos se tudott, viszont megtanulta mindezeket. Fekete István gyönyörűen tud történeteket mesélni, de legfőképpen a természetről beszélni. Engem mindig magával ragad a nyugodt stílusa, és mintha egy festményt néznék, megjelennek előttem az általa szavakból megfestett képek. Rendkívül élvezetesen tudja bemutatni a táj szépségét, az állatok világát, és amit az ember első felindulásból elítélne így vagy úgy, azt ő elmagyarázza, hogy miért természetes. Bár dühítő látni, amint egy barna kánya elragad egy kis szárcsafiókát, de ez a természet rendje, és az örök körforgás már évmilliók óta meg nem áll. Minden alkalommal újra és újra tudok nevetni Tutajos esetlenségén, Matula bölcs humorán. És tényleg háromszáz oldalon keresztül vágyakozom egy ilyen élmény után.

Szerencsére azért életem során jó párszor eszembe jut a regény, illetve bizonyos részei, mikor úgy érzem, egészen tüskeváras szituációba keveredtem. Hisz áztunk már át teljesen hirtelen jött viharban kirándulás közben, szabdalta össze a lábunkat mindenféle aljnövényzet, és csípett agyon éhes szúnyoghad egy-egy geoláda keresése közben. Úgyhogy azt hiszem, nem panaszkodhatom, ha nem is olyan nagy dózisban, de engem is érnek hasonló élmények.

A könyvnek pedig csak azt tudom kívánni, hogy kötelező-mumussága ellenére fedezze fel magának sok-sok gyerek és felnőtt, lássák meg benne a szépet, és próbáljanak egy kicsit Matulává válni, aki értőn figyeli a természetet, és vele él emberhez képest a lehető legnagyobb szimbiózisban.