Jelmezbál

Író: Grecsó Krisztián
Cím: Jelmezbál
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 296

Egy családregény mozaikjai harminc-negyven év távlatából, melyek a jelenig érnek. Egy csongrádi falu és a budapesti csikágó utcáin élik életüket látszólag egymástól független emberek, fiatalok és idősek, nők és férfiak, férjek, feleségek, gyerekek, nagyszülők. 

A múltban valamikor meggyilkolnak két fiatal lányt, és megsebesítenek egy harmadikat Sáraságon. Az elkövető és az indíték ismeretlen, a múlt homályába vesznek az események, míg a Lehel piacon, egy véletlen találkozásnak köszönhetően megoldódni látszik a történet.

Első ránézésre, pár fejezet után még úgy tűnik, látszólag önálló novellákat olvasunk, de lassan kezdenek összefonódni a szálak, kapcsolatokra derül fény, múlt- és jelenbeli találkozásokra. Szép lassan egymás mellé kerülnek a kirakós darabjai, és szomorú élettörténetek bontakoznak ki  a szemünk előtt. Fájdalmas belegondolni, hogy ez a valóságban is így lehet, tényleg ennyi rossz vesz minket körül? Az, hogy én ezt nem érzékelem szerencsének mondható, hogy nincs benne részem, vagy talán naivság?

Nehéz szóhoz jutni ez után a könyv után, és bármit írni róla. Ez a harmadik olvasmányom Grecsó Krisztiántól (a Mellettem elférsz és a Megyek utánad után), és nem is tudok választani, melyik tetszett legjobban. Mindegyik fantasztikusan erős könyv. Rám hasonló hatással vannak, mint egy Szabó Magda regény. Amíg olvasok, teljesen benne élek, nem érzékelem a külvilágot, és csak azt érzem, hogy ez a sok rossz mennyire mardossa az én lelkemet is. Mintha én is a könyv szereplője lennék. Ilyenkor napokig nem tudom, mi bajom van, pedig csak a könyv az. Ez persze nem hangzik túl pozitívan, pedig az, ha egy könyv így tud hatni, azt csak dicséret illeti.

Grecsó stílusa szinte utánozhatatlan, és számomra a legnagyobbak közé emeli. Annyira tökéletesen fogalmaz meg, és önt képekbe homályos érzéseket, emlékeket, ami nekem épp hogy csak a lelkem mélyén motoszkál, aztán mikor így leírva olvasom, rögtön felismerem, hogy hát ezt én is így érzem, nekem is vannak ilyen emlékeim. Hogy lehet ilyen pontosan leírni szagokat, hangulatokat?

Első olvasásra kellett pár fejezet, hogy megértsem, az egyes fejezetek történetei szépen lassan egymásba gabalyodnak, összetartoznak. Így lehetséges, hogy pár összefüggés fölött elsiklottam. Lehet ha újra olvasom, rajzolok hozzá egy családfát vagy kapcsolati hálót, a teljes tisztánlátás végett. De most az sem zavar, hogy nem látok teljesen tisztán, az olvasás élményétől elhomályosult szemmel emésztem még, és próbálom feldolgozni a történetet.