Harper Lee összes

Író: Harper Lee
Cím: Ne bántsátok a feketerigót!
e-book

Író: Harper Lee
Cím: Menj, állíts őrt!
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 296

A Menj, állíts őrt! megjelenésekor került a látóterembe Harper Lee és a korábbi munkája is. Mintha rémlene, hogy már hallottam a "feketerigó" címét régebben, de hogy miről szól a könyv, vagy hogy ennyire híres, arról nem tudtam. Tavaly sokat foglalkozott vele a könyvszakma, egyrészt az új kötet megjelenése, másrészt az írónő halála kapcsán. Így amikor legutóbbi könyvtárazásom alkalmával az újdonságok polcán megláttam az új könyvet, rögtön lecsaptam rá, mert ki tudja, legközelebb mikor lenne bent.

Azt hittem, az első kötet nélkül is olvasható és érthető lesz, de aztán sok helyen azt írták róla, jobb, ha van előismeretünk. Így gyorsan megkerestem a Ne bántsátok a feketerigót! is, és azzal kezdtem. Végülis nem mondom, hogy nem lehetett volna önállóan is értelmezni a másodikat, de mivel a szereplők és a helyszín azonos, csak  pár év eltelt közben, így szerintem jobb volt, hogy már ismertem az előzményeket.

Mindkét könyv egy alabamai poros kisvárosban, Maycombban játszódik, és a Finch család áll a középpontban. Az elsőt első szám első személyben Jean Louise (Scout) Finch meséli el, míg a másodikban már külső szemlélőként követhetjük végig a húszas évei végén járó, és New Yorkból hazalátogató Scout életét.

De nem összehasonlítást szeretnék írni róluk, bár a történet fő mondanivalója és problematikája ugyanaz, csak húsz év különbséggel. A Ne bántsátok a feketerigót! rendkívül érzékletesen mutatja be az 1935-ös év vidéki Amerikáját. Természetesen nem éltem ott és akkor, de amiket már olvastam vagy láttam a témában, azok alapján ilyen kép élt bennem. A csendes kisváros, aki csak a maga életével van elfoglalva, a saját szokásai szerint él. Itt próbál felcseperedni a maga csetlő-botló módján a félárva Scout, akit bátyjával együtt apja és a néger szolgálójuk, Calpurnia nevel. A hétköznapi gyerekes apróságok mellett a történet feszültségét a javában dúló néger kérdés okozza, melyről egy bírósági tárgyaláson keresztül értesülünk.

Bár nyolcvan éves történet, és a faji megkülönböztetés, a szegregációs probléma azóta már sokat javult, vagy talán hullámzik, mégis mindenkor aktuális ez a kérdés. Hisz mindegy, hogy fehér, néger, zsidó, cigány, arab, vagy ki tudja még mi alapján különböztetünk meg valakit, ez az emberi viselkedés sajnos újra meg újra felüti a fejét a világ valamely részében. Mindkét regényen keresztül nagyon tudtam azonosulni Scouttal, aki egyszerűen nem érti, mi működteti ezt a gondolkodásmódot. A könyv számomra legszebb és mindent elmondó idézete:

"Nem, Jem, én azt hiszem, csak egyféle emberek vannak. Emberek."

A Menj, állíts őrt!-ben pedig ismét visszatérünk Maycombba, de a család már némileg szétzilálódott, Scout is csak a szokásos évenkénti látogatására érkezik haza. Viszont szembesülnie kell azzal, hogy már nem azt a világot találja itt, amire gyerekkorából emlékezett. Visszafordíthatatlanul felnőtt, akikre eddig támaszkodott, megöregedtek, és már semmi sem olyan, mint régen volt. Úgy érzi, kicsúszik a lábai alól a talaj, amit csak fokoz az a tény, mikor rájön, apja és a szerelme megváltoztak. Merőben más ideológiát vallanak, mint amiben ő felnőtt. Itt ismét a négerek faji megkülönböztetése és kirekesztése kerül terítékre, csak 1955 körül. Ebben az időszakban erősödött fel az amerikai polgárjogi mozgalom, mely többek között az afroamerikaiakkal szembeni diszkrimináció és szegregáció megszüntetéséért küzdött, és a teljeskörű polgári jogok megszerzését célozta.

Sok helyen olvastam, hogy nem szabad összehasonlítani a regényt. Én ezt nem tudtam megtenni, hisz egymás után olvastam, és mivel a témája is nagyon hasonló, akaratlanul is kialakul bennem egy kép. Nekem a feketerigó sokkal jobban tetszett. Az akkori kisvárosi, amerikai lét, egy a világot tanuló lány világa is nagyon érdekelt, míg Tom, a bíróság elé állított néger esetén keresztül remek rálátást kaptunk, hogy is állt annak idején a fehérek és feketék között a helyzet. A második kötetnek az első fele elég unalmas volt, nem sok történéssel. A második felére aztán izgalmassá fordult a regény, nagyon kíváncsi voltam, hogy alakul a csalódott Scout és apja viszonya. De a végével nem tudtam azonosulni, én nem kaptam Jack bácsitól kielégítő választ Atticus és Hank pálfordulására. Valahol mélyen értem, mi vezette őket ide, de lehetett volna ezt finomabban, a két szélsőséges nézet lavírozva is csinálni.

Ami viszont leginkább zavart, az a két könyv közti tényszerű eltérések. Először azt hittem, Harper Lee időközben elfelejtette, mit is írt az első könyvben, de azóta megtudtam, fordított sorrendben keletkeztek. Ez persze nem magyarázza meg, miért mesél el dolgokat másképp. Voltak egész apróságok (pl. Hank nem is szerepel a feketerigóban, pedig a második könyv szerint gyerekkoruktól kezdve elválaszthatatlan barátok voltak), de egy egész komoly eltérés is, ami már-már az egész ideológiáját módosítja. Az első könyben lezajlott per előzményét és történetét is teljesen máshogy mesélte el a másodikban, ami szinte alapjaiban változtatta meg Atticus viselkedését.

A negatívumoktól eltekintve mindenképp örülök, hogy a kezembe kerültek ezek a könyvek, mert eddig nem sokat tudtam erről a korszakról, és mindenkinek csak ajánlani tudom őket.