Árnyalatnyi remény

Író: Ruta Sepetys
Cím: Árnyalatnyi remény
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 351

Linát, öccsét és édesanyját egy éjszaka váratlanul elhurcolják a szovjetek, majd deportálják őket. 1941-et írunk, Litvániában. Többheti szenvedésekkel teli vonatút után megérkeznek a Szovjetunióba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatják és nyomorgatják őket. Eközben Lina apja egy másik táborba kerül, elszakítva a családjától. Sokmillió litván, lett és észt története ez, egy család szemszögéből elmesélve.

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a könyvtárból kölcsönöztem ki ezt a könyvet, és ez lett az első "áldozatom" a kupacból. Németországba utaztunk éppen, oda vittem magammal úti olvasmánynak. Hogy őszinte legyek, nem is tudtam pontosan, miről szól. Anno nyilván olvastam róla, megtetszett, várólistára került, de mostanra már csak annyit tudtam, hogy érdekel. Így aztán szinte vakon láttam neki a könyvnek, de ha tudom is, hogy miről szól, sem tudtam volna jobban időzíteni vele. Vagy rosszabbul... Ez nézőpont kérdése. Egy hetet töltöttünk Lipcsében és Berlinben, ahol a XX. század történelme minden mást elhomályosít, számtalan múzeum, szabadtéri kiállítás és emlékmű foglalkozik ennek a korszaknak a borzalamival. A világháborús pusztításokkal, a sokmillió különböző okokból deportált ember kínzásával és megölésével, Németország és Berlin kettéosztásával és azokkal a diktatórikus rendszerekkel, akik ezeket a bűntetteket elkövették.

Ilyen mennyiségben eléggé meg is viseltek ezek a történetek, nyomasztóvá vált a dolog, és akkor még jött ez a könyv is. De sajnos ez a történelmünk része, nem tagadhatjuk el, a szőnyeg alá sincs értelme söpörnünk, erről beszélni kell. Ezért is jó szerintem, hogy ifjúsági könyvben is megjelenik ez a téma. Szép lenne, ha az elkövetett hibákból tanulnának az emberek, és többet nem kéne ilyeneknek megtörténnie. De sajnos nem tanulunk, és napjainkban is ugyanígy esnek ártatlan emberek különböző önkényuralmak és vélt vagy valós indokokból kitört háborúk áldozatává. A fal történetét bemutató múzeumba nem tudtam nem párhuzamot vonni az akkor a menekülésre minden lehetséges vagy lehetetlen módot megragadó, nyugatra vágyó emberek, és a ma Európába áramló menekültek között. Az egyén szintjén mindenképp ugyanaz a mozgatóerő. Valami szörnyűből kell eljönniük, és az utolsó szalmaszálba is képesek megkapaszkodni, még akkor is, ha tudják, kicsi az esély a túlélésre.

A könyv stílusa először nem ragadott magával. Túl egyszerűek voltak a leírásai, szinte tőmondatokban fogalmazott. De miután beszippantott a történet, már ez sem zavart, sőt, talán ettől lett még erősebb az egész. Nem kertelt, kimondta feketén-fehéren a tényeket, amiket ráadásul egy tizenhat éves lány szájába adott.

Bő egy éven keresztül kísérhetjük végig Lina és a családja szenvedéseit, hogy hogyan élték túl a borzalmakat, az embertelen körülményeket. A bajban barátságok szövődtek, másoknak meghajolt a gerince, volt aki megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből, volt aki fásult rezignáltsággal tűrte ezeket az éveket.

Amit kicsit sajnáltam, az a könyv befejezése volt. Túl hirtelen lett vége. Persze nem gondoltam, hogy tíz évet olyan részletesen végigkövethetünk, ahogy az elsőt, de hogy egy év után hogyan élték túl a következő kilencet, hogy szabadultak ki, hogy jutottak haza, erről azért még szívesen olvastam volna.

De ettől függetlenül csak ajánlani tudom ezt a könyvet, a ténylegesen megcélzott ifjúsági korosztálytól kezdve fölfelé bárkinek, mert érdekes új nézőpont lehet az innen Magyarországról kevésbé ismert balti államok történetén keresztül nézni a sajnos jól ismert eseményeket.